Az Eurostat 1995-től tartja számon a posztszocialista országok bruttó hazai össztermékének (GDP) alakulását. Azóta Szlovákia az Európai Unió 28 tagállamának átlagához viszonyítva a 47%-os fejlettségi szintről 78%-ra zárkózott fel. A V4-ek közül a szlovák reálkonvergencia a legmagasabb. A felzárkózás sikerét jól szemlélteti, hogy a rendszerváltás után jobban induló Magyarországot már 2006-ban leköröztük, s a csehekkel szembeni fejlettségi különbségünket harminc év alatt a felére csökkentettük. Persze, az elmúlt három évtized gazdaságfejlődése nem egy töretlen sikertörténet.
A rendszerváltást követő időszak gazdaságtörténetileg három tízéves szakaszra bontható. Az első a transzformációs válság, amely nagyrészt egybeesett a mečiarizmussal. A másik a felzárkózás időszaka, amely a Dzurinda-kormányokkal azonosítható. A harmadik a gazdasági válság és a kilábalás, mely 2009-től napjainkig tart. Az utolsó szakaszt, a kérészéletű Radičová-kormányt leszámítva, a Fico-kormányok politikája alakította. Nehéz e harminc év gazdaságfejlődéséről objektív képet rajzolni, hiszen az nem választható el a társadalomfejlődéstől, amelyet most is mérgez az intézményesített korrupció, az iskola- és egészségügy elhanyagoltsága, s különösen a jogállamiság intézményeivel való visszaélés, hogy csak a legégetőbbeket említsem. Mégis összefoglalnám dióhéjban a rendszerváltás utáni szlovák gazdaságtörténet sarokpontjait.
Csehszlovákia – transzformációs válság
Szlovákiának a 2007-es világgazdasági válság leküzdése sétagalopp volt ahhoz képest, amit az 1989-et követő transzformációs válság alatt elszenvedett. Aki abban bízott, hogy a rendszerváltással beköszönt a jólét, az hamar kiábrándult. Az ENSZ felmérése szerint 1995-ig a tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés átlagosan 36%-kal vetette vissza a posztszocialista országok GDP-jét, az ipari termelésüket pedig 44%-kal. Csehszlovákiában, miként a posztszocialista országok többségében, nem fokozatosan, hanem sokkterápiával alakították át a gazdaság szerkezetét. Egy év leforgása alatt a munkanélküliség nulláról 524 000 főre ugrott. Az 1991-es árliberalizáció 61%-os áremelkedést okozott, mivel egyik napról a másikra megszüntette a szocializmus ártámogatásait. Csak néhány példa: a marhahús 53, a vaj 68, a gyümölcs-zöldség 39, az üdítőital 196 százalékos támogatást kapott. Közben a nominális bérek csupán 17%-kal emelkedtek, ami azt jelentette, hogy a reáljövedelem és a háztartások fogyasztása páratlan mértékben csökkent. Ilyen mértékű gazdasági visszaesés háborús időszakokra jellemző.
Mečiar – vadkapitalizmussal a csőd széléig
Sajnos, sem a csehszlovák, sem a későbbi szlovák privatizáció nem tekinthető sikertörténetnek. A mečiari vadprivatizáció, a közvagyon elherdálása intézményesített bűncselekmények sorozata volt, résztvevői szimbolikus áron jutottak állami vállalatokhoz. A vételárat zömmel állami bankok finanszírozták, de a hiteleket számtalan esetben nem törlesztették. Az Állami Vagyonalap 1995–98 között a 110 milliárd korona számviteli értékű vállalatcsomag eladásából mindössze 12 milliárd bevételt realizált. A bankkonszolidáció, ami a valóságban az állami bankok rossz hiteleinek leírását jelentette, újabb 100 milliárd koronába került. Nem beszélve arról, hogy a privatizált vállalatok 69%-a fizetésképtelenné vált. Rablás volt ez a javából, és nagyban hozzájárult, hogy a hazai vállalati és bankszektor a csőd szélére került.
Az állam sem gazdálkodott különbül. Az adóssághalmozásra hagyatkozó növekedés makrogazdasági egyensúlyvesztéssel járt, az állam fizetőképessége 1998-ban gyakorlatilag a nullára süllyedt, és még a 30%-os államkötvénykamattal is csak nehezen tudta a piacról finanszírozni magát. A nemzetközi hitelminősítők spekulatív befektetési tartományra minősítették az ország hitelképességét. Teljes volt Szlovákia nemzetközi izolációja. A mečiari gazdaságpolitika miatt az ezredfordulón 19,2%-on tetőzött a munkanélküliség, ami több mint félmillió munkanélkülit jelentett. Vladimír Mečiar svájci életszínvonalat ígérő politikájáról bebizonyosodott, hogy parasztvakítás. Az EU 15 átlagához mért GDP 2000-ben 44,3% volt, pontosan annyi, mint a bolsevik diktatúra utolsó évében, 1989-ben. Vagyis a rendszerváltás első évtizedében a szlovák gazdaság gyakorlatilag egy helyben toporgott.
Dzurinda – reformok, korrupciós háttérrel
Az 1998-as választást követő Dzurinda-kormányzatok sem voltak hibátlanok, de vitathatatlan érdemük, hogy a csőd szélére sodródott országot kivezették a nemzetközi izolációból: Szlovákia 2000-ben az OECD, 2004-ben a NATO és az Európai Unió tagja lett.
Mikuláš Dzurinda első kormánya sikerre vitte a költséges, de elkerülhetetlen bankkonszolidációt, majd a szféra magánosítását. Ennek hozadékaként a vállalati hitelek átlagos kamatterhe az 1998-as 22,1%-ról 2001-re 10,7%-ra csökkent, ami megkönnyítette a vállalati beruházások finanszírozását, s ösztönzőleg hatott a gazdaságra. Javult az államadósság kamatterhe és az állam nemzetközi hitelminősítése. A külföldi működőtőke-beáramlás a mečiari időszakhoz képest több mint a duplájára nőtt. Az ipar munkatermelékenysége 1998 és 2006 között megháromszorozódott, ami nemcsak a gazdaság exportképességét, hanem a béreket és a foglalkoztatottságot is jelentősen megnövelte.
Dzurinda második kormánya, amelynek már nem volt baloldali tagja, nyomatékosította a jobboldali reformok erejét. 2002-től csökkent az állam súlya a gazdaságban, és emelkedett az egyéni felelősség rangja. Egyszerűsödött az adórendszer, az adóterhelés a jövedelmekről a fogyasztásra tolódott. 2005-re az állami kiadások, vagyis az újraelosztás aránya a GDP-hez viszonyítva a maga 37%-ával jóval a 46,6%-os uniós átlag alá került. A 2004-es adóreform az áfa és a jövedelemadók 19%-os egykulcsos adójának bevezetésével kezdetét vette, és sok egyébbel, köztük az osztalék- és örökösödési adó eltörlésével folytatódott. A nyugdíjreformmal pedig létrejöttek a magánnyugdíjpénztárak.
Megvalósult az önkormányzati decentralizáció, bár nem sikerült a mečiari megyehatárok átrajzolása, s az EU egyik alapelvét, a szubszidiaritást nem érvényesítette akkora mértékben, ahogy azt az akkori MKP szerette volna. A munkanélküliség a 2008-as válság kirobbanásáig 10% alá került, vagyis az ezredfordulótól feleződött. A bruttó hazai össztermék szinte szárnyalt. A növekedés 2007-ben 10,7%-on tetőzött, ezt azóta sem sikerült megközelíteni. Európai felzárkózásunk is felgyorsult, 2006-ban már elértük az egy főre jutó GDP uniós átlagának 60%-át.
De ahogy az lenni szokott, a sikernek voltak árnyoldalai. A közigazgatás mečiari brutalitása megszűnt ugyan, de a korrupció hatékony maradt. Alacsony volt a bérfelzárkózás, ez lett a baloldal aduásza, és alulfinanszírozott maradt az egészség- meg az oktatásügy. Elmaradt a mezőgazdaság modernizálása, s részben ebből eredően, a hátrányos helyzetű régiók felzárkóztatása is.
Meggyőződésem, hogy a közigazgatási mulasztások és a korrupció továbbélése ellenére a szlovák gazdaságtörténet sikerként jegyzi majd ezt a korszakot. A tátrai tigris elemében volt, s mi büszkék lehetünk a történelmi tényre, hogy sikerében a szlovákiai magyar politikai képviselet is hatékony szerepet játszott.
Fico – reformpasszivitás, intézményesített korrupció
2006-os kampányában a Smer szociális igazságosságot, progresszív adórendszert és a károsnak bélyegzett jobboldali reformok megszüntetését hirdette. Az INEKO gazdaságkutató intézet 2009-es felmérése szerint viszont Robert Fico első kormánya ígéreteinek kétharmadát nem teljesítette. Szemfényvesztő polikáját a nagyon jó kondícióban megörökölt országra és államkasszára építhette.
Kormányra jutásakor a gazdasági növekedés 6% feletti volt, s a csökkenő munkanélküliség mellett emelkedtek a reálbérek és az adóbevételek. Közel húsz évvel a rendszerváltás után, 2007-ben végre sikerült elérni a reálbérek 1989 előtti szintjét. Az ország ekkor még jó makrogazdasági pályán mozgott. Az államháztartási hiány és az infláció 3% alatt volt. Az államadósság pedig megközelítette a 30%-os történelmi minimumot – amit a Smer-kormányok elképesztő adakozásai azóta közel 50%-ra növeltek. A kedvező belső kondíciókat ekkor még a globális külső konjunktúra is erősítette. Vagyis az első Fico-kormány gazdaságpolitikája a korábbi kormány által megalapozott termés begyűjtésére, és a korrupció intézményesítésére korlátozódott. Kerülte a jelentős szerkezetátalakítást. Meseszerű élete talán örökké tartott volna, ha 2008-ban nem tör ki a világgazdasági válság. Már az euró 2009-es bevezetését sem ünnepelhettük felhőtlenül, mert a gazdaság ekkorra már mélyrepülésben volt, 5,4%-kal zsugorodott. Drasztikusan visszaesett a növekedést tápláló külföldi tőkebeáramlás, és ismét csökkent a foglalkoztatás. Az első Fico-kormány addigi irigylésre méltó helyzete radikálisan megváltozott. És megkezdte a szociális álintézkedésekkel tarkított, a stratégiai gondolkozást mellőző, kiszámíthatatlan, inkoherens gazdaságpolitikai manőverezéseit.
Egyik legkárosabb intézkedése a magánnyugdíj-megtakarítás mértékének felezése volt. A jövőbeni magánnyugdíj-megtakarítások konfiskálásából származó bevételeket azóta is elnyeli az állami költségvetés. Ezzel az intézkedésével a Smer az elmúlt hat évben durván 3 milliárd euróval csökkentette az emberek magánvagyonát.
A fiskális alkoholizmus, vagyis a kóros közpénzosztogatás máig akadályozza a kiegyenlített költségvetés megvalósulását. Fico kabinetjei 2006-tól napjainkig a központi állami költségvetés kiadásait 11 milliárd euróról 17,5 milliárdra növelte. Ez elképesztően nagy, 59%-os emelkedés. Ám ne higgyük, hogy e temérdek pénzzel a szociális politikát dúcolták alá. Szlovákia szociális közkiadásai az uniós átlag 80%-át sem érik el.
A Smer szociális politikájának képmutatását talán az bizonyítja a legjobban, hogy 2009-től folyamatosan növeli a munka adó- és járulékterheit, de a tőkejövedelem adóterhét az uniós átlag egy tizedén hagyja, a vagyonadót pedig az OECD-országok között a második legalacsonyabb szinten. Szlovákia átlag adófizetői elsősorban a bérből élő dolgozók, vagyis a Smer népnemzeti szociális állameszménye cinikus parasztvakítás. Marketingeszköz, amely a párt végrehajtói hatalmának megtartását, az intézményesített korrupciót és a plutokráciát szolgálja.
Pozitívum a Smer Európa-párti orientációja, mely a gazdasági környezetre is kedvezőleg hat. Az is dicséretes, hogy az elmúlt évtizedben a munkanélküliség újra feleződött, mára 5% alá került, s a foglalkoztatással a reálbérek is több mint 20%-kal emelkedtek. De hozzá kell tenni, a foglalkoztatásban bekövetkezett kedvező változás elsősorban a külső konjunktúrának, s nem a Smer intézkedéseinek köszönhető, hiszen, ismétlem, kormányzásuk alatt a munka adó- és járulékterhei nőttek, a munka törvénykönyve szigorodott, a vállalkozói környezet a nemzetközi rangsorolásban romlott. A Doing Business-rangsorban a 2006-os 37. helyről mára a 42. helyre estünk vissza. Mindent összevetve: a Smer-kormányok a szükséges reformok kerékkötői, s nem az előmozdítói voltak. És mi sem lehetünk büszkék arra, noha épül az R7-es, hogy a szlovákiai magyar politikai képviselet szerepet játszott a tátrai tigris legyengítésében.
Képzetlenség – út a nyomorba
„Egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalmihoz hatvan év kell” – állítja Ralf Dahrendorf német szociológus. Az első kettő teljesült: a bársonyos forradalom ténye és a szlovák gazdaság sikertörténete visszavonhatatlan, noha ez a szegénységi küszöb alatt élőket aligha vigasztalja. Ahhoz, hogy ez igazi sikertörténetté váljék, a társadalmi fejlődés követelményeire konkrét tettekkel kell válaszolnunk. Jómagam az oktatással kezdeném, mert Szlovákia hamar elveszítheti nemzetközi versenyképességét, ha kormányai továbbra is félvállról veszik az oktatás és az innovatív gondolkozás stratégiai jelentőségét. Pedig képzett emberek sokasága nélkül képtelenség lesz meghonosítani hazánkban a folyamatos megújulás kultúráját.
Bindics Zsolt